Dása vagyok. Körülbelül kettő és fél éves, bull- keverék szuka. Egy boldog, kedves gondoskodó családban nőttem fel, Apa, Anya, gyerekek és Én, így voltunk teljes család. Szerettem őket, ők pedig gondoskodtak rólam. Egy szép, tavaszi napon azonban megváltozott minden. A nyugodt hétköznapokat lázas készülődés váltotta fel, családom költözéshez készülődött. Esténként csomagolás, reggel ideges keresgélés, dobozok mindenütt… izgalmuk lassan rám is átragadt. Pedig alig foglalkoztak velem ebben az időszakban, de én elnéztem nekik.

Inkább én is hasznossá tettem magam: megkerestem kedvenc játékaimat és a kert sarkából gyorsan kiástam a húsvéti velőscsontom maradékát. Lelkesen egy helyre halmoztam kincseimet és büszke csaholással jeleztem Apának: "Itt vannak, nézd! Ezeket mind vinni akarom! Nehogy itt maradjanak!" Apa szórakozottan megpaskolta fejemet és üveges szemekkel nézett valahová a kert végébe.

"Szegény," - gondoltam - "biztosan fáradt." De annyira nem lehetett fáradt, mert másnap nagyon korán reggel ébresztett. Plédemet betette az autó hátsó ülésére, én pedig boldogan ugrottam rá, remélve, hogy hamarosan meglátom új otthonunkat. Fel sem merült bennem, hogy nem oda megyünk, hanem másik, sokkal, sokkal rosszabb helyre. Az autóút nem tartott sokáig. Hamarosan panaszos, elkeseredetten nyüszögő kutyahangokat hallottam, és ahogy haladtunk, a hangok egyre erősebbek lettek. Mikor már nem lehetett fokozni a hangerőt, az autó megállt. Apa kiszállt, kinyitotta nekem az ajtót és kitessékelt. Félve teljesítettem parancsát, de a belé vetett bizalmam végül legyőzte józan eszemet és remegő lábakkal mentem mellette, egészen egy csúnyán lelakott kutyaházig. Hagytam, hogy nyakörvemet egy lánc végéhez csatolja. Kérdőn néztem rá, de ő nem magyarázta meg, hogy miért vagyunk itt, vagy hogy mi fog történni. Megpaskolta fejemet, rámmosolygott, és elment.

Ott hagyott.
Sokáig bíztam benne, hogy csak egy kis időről van szó és végül értem jön, ezért napokig nem is voltam hajlandó megenni a moslékos tápot. Hittem, hogy én este már otthon fogok enni, a gazdáimmal, ennél különb ételt.
"Nem jönnek érted! Kot-kot! Eeeeelhagytak! Iiiiiitt hagytak! Kotkodáááács!" Rikácsoltak a telep tyúkjai kárörvendve. "Majd meglátjátok, hogy nekem lesz igazam!"- gondoltam, és könnyes szemmel fordultam a fal felé. De nem történt semmi. Napok, hetek, hónapok teltek el, esemény nélkül. Az egészségtelen, vitaminhiányos táplálkozástól és a mozgás hiányától rohamosan fogytam, erős, robosztus testem kezdett összetöpörödni. Valaha csillogó, barna szőröm elvesztette fényét, lelkem sajgott. Már nem Dása voltam, csak egy elhagyott kutya, egy a sok közül. Egy szám. "Neeeeem kellesz, öreg vaaaaaaagy! Neeeeem kellesz, iiiiiiitt maradsz, kot-kot!" A telep tyúkjainak immáron napi szórakozásukká vált az én bosszantásom, és minél mérgesebben mordultam rájuk, ők annál jobban hergeltek. "Na várjatok csak, majd ha egyszer elszabadulok erről a vacak láncról! Grrrrrrrrrhhhh!"

Egy szép napon arra figyeltem fel, hogy a folyamatos láncon tartás következtében nyakamon - a nyakörv alatt - körkörösen kikopott szőröm, izmaim pedig összeestek. Így a nyakörv körbeforgott a nyakamon. Finoman elhátráltam addig, míg a lánc engedte, fejemet lehajtottam, és jobbra-balra forgattam. Lassan, akkurátusan dolgoztam, aminek végül meg is lett az eredménye. Egyszercsak hopp, láss csodát! Szabad voltam! Felszabadultan ugráltam a zsebkendőnyi szabad területen, ami a többi, láncon tartott sorstársamig tartott. Vigyorogtam, élveztem a mozgás örömét.

"Segítséééég! Fogjáááááááák meg! Kutya van szabadoooooon! Kot-kot!" Lármáztak a tyúkok, miközben ingerlően szaladgáltak fel s alá. Kettőt sikerült elkapnom közülük. Nem akartam én őket bántani, csak beszélgetni velük. Kérni, hogy hagyjanak nekem békét. De nem lehetett velük beszélgetni, mert nem válaszoltak. "Jaaaaaaaaaj, vadállat! Gyilkooooooos! Gyilkoooooooos! Segítsééég!"
Öt percet sem lehettem szabad, mikor a telep őre mögém ugrott, elkapta nyakam petyhüdt bőrét és megcsavarta. Fájdalmasan vonyítottam fel és persze azonnal megadtam magam. Meghunyászkodva, megalázva feküdtem a földön, haragos kiabálásából arra következtettem, hogy most aztán nagyon rossz dolgot csináltam. Mikor kitombolta magát lehajolt hozzám, megfogta nyakam bőrét, és visszavezetett rabságom színhelyéhez. Újra rámcsatolta láncban végződő nyakörvemet, de ezúttal szorosabbra húzta azt.
"Bolond kutyaaaa! Miérrrrt nem szöktél meg innen? Miérrrt nem menekültél inkább?!" Kárálták a tyúkok.

"Én nem mehetek el innen. A gazdám bármikor értem jöhet!" - válaszoltam kevés meggyőződéssel.

"Bolond kutya, bolond kutya! Ezérrrrrrt meglakooooolsz! Szemet-szemért, fogat-fogérrrrt! Gyilkoooos, gyilkooos!"

És valóban. Az emberek törvényei alapján a tyúkok vére kutyavért kívánt. Kiírták az altatási időpontomat.

Szomorúan gondoltam Apára. Vajon neki eszébe jutottam egyszer is? Anyának vajon fájt, mikor észrevette, hogy már nem vagyok? Egyáltalán észrevette, abban a nagy zűrzavarban? Eszembe jut, hogyan labdáztam a gyerekekkel a kertben, ahogy nevettek, ahogy jutifalatot csempésztek nekem a reggelijükből. Vajon mit mondhatott Apa a gyerekeknek, mikor aznap reggel felkeltek és nem találtak a kertben? Vajon bemocskolta-e emlékemet azzal, hogy azt mondta: elszöktem és hogy sajnálja? Hhhhhhhhhhjaj. Ennyi volt az élet.... Szabadulásomkor a nyakörv csattjával felsértett fülemet beköpték a legyek. Piszkosul fájt, de mit törődtem én azzal, hiszen nemsokára semmi sem fog fájni, és különbenis, hol jön ez ahhoz a fájdalomhoz, amit a szívemben érzek? Csalódtam.

Pár nappal később egy kedves Lány jött értem. Egyenesen hozzám jött, egyetlen más kutya sem érdekelte. Lehajolt hozzám, simogatni kezdett. Feszült izmaimban újra sóvárgás ébredt a szép, gazdis élet után. Kérdőn néztem rá: "Mit vársz tőlem? Miért jöttél?" Beszélni kezdett hozzám. Kellemes, lágy hangja volt, régi emlékeket ébresztett bennem. Majdnem elolvadtam tőle. "Gyere velem. Megmentelek. Ennél Te sokkal jobbat érdemelsz!"

Hálásan néztem fel rá, megnyaltam finom, illatos kezét. A súlyos láncot egy pillanat alatt finom bőrpóráz váltotta le, én pedig büszkén és bizalommal telve lépdeltem megmentőm mellett a kapu felé. Hátra sem néztem. A tyúkok felháborodott, elégedetlen kot-kodálását szó nélkül hagytam.

A Lány első dolga az volt, hogy orvoshoz vitt, ahol ellátták a fülsérülésemet, levették farkaskörmeimet és ivartalanítottak. Onnan pedig egy panzióba vitt, ahol sokkal kevesebb kutya volt, mint a telepen sokkal jobb körülmények között. Láncot sehol nem látni, viszont szép, tiszta, tágas, fedett kennelt kaptam, friss vízzel és finom, laktató táppal. Naponta többször szabadon vagyok eresztve egy nagy, árnyas udvarban. Kedves, barátságos kutyák vesznek körül, minddel jól kijövök. Lelkem úgy tűnik rohamosan gyógyul, tele vagyok bizalommal, reménnyel. A Lány is sűrűn látogat. Minden alkalommal elmondja, hogy nagyon keresik nekem az álomgazdit, azt, aki soha nem hagy majd el, és ha költözik, hát magával visz, mert egymáshoz tartozunk. És még azt is szokta mondani, hogy amíg meg nem találják Gazdimat, addig kénytelenek pénzt gyűjteni számomra, amiből az orvosi és panziós költségeket ki tudják fizetni.

Attól félek, hogy történetem teljesen szokványos. Hogy senki nem fogja felkapni a fejét egy elhagyott, majdnem teljesen egészséges felnőtt kutya hányattatott sorsának történetére. Valóban, ha Lány nem hoz ki a telepről, akkor senki nem ismer meg engem, ember nem lett volna a Földön, aki egyetlen csepp könnyet is ejtett volna értem, ha elaltatnak. De itt vagyok. Hála a lánynak, aki nem hagyott meghalni. És én most kérem, hogy segítsetek Neki. Ne hagyjatok cserben! Segítsetek szerető, gondoskodó, felelős Gazdát találnom, és segítsetek a rám fordított költségek kifizetésében.

Ha végigolvastad történetemet és közben a szíved tájékán furcsa szorítást éreztél, akkor azok közé az emberek közé tartozol, akikben bízhatok. Ha teheted, kérlek utalj erre a számlaszámra, DÁSA megjelöléssel:
KÁLDI SZILVIA
OTP-1177306100092876

Egy szerető családból kerültem, költözés miatt (milyen banális!) sanyarú sorsra, megalázó körülmények közé. Azelőtt problémamentes kutya voltam, boldog, kiegyensúlyozott. A láncon való tartás és az életterem beszűkítése hozták ki belőlem a rég elnyomott ösztönöket, a menni és vadászni akarást. Nem vagyok gyilkos. Megfelelő neveléssel és mozgástér biztosításával nagyon kiegyensúlyozott, boldog, elégedett kutya lehetek újra.